40. Születésnapomra...
Írta: Kopányi László - Dátum: április 08 2013 09:07:02
40. Születésnapomra.. :-)
Teljes hír
Tisztelt Szülők és Gyerekek!



Szeretném mindenkinek megköszönni, azt a sok szeretetet amit tőletek kapok,

ami hétről hétre erőt ad a további munkához.

Köszönöm, hogy gondoltatok rám születésnapom alkalmából.

Köszönöm mindenkinek az ajándékot, nagyon tetszik és a sok használat mellett,

nagyon fogok rá vigyázni rá.

Köszönet mindenért és :HAJRÁ OLAJ-BATTA!!!




Kopányi László



És egy vers amit nekem akartatok írni... :-)



1.

Ég a napmelegtől a Lati rövid karja,

naptejes szőrszálak meredeznek rajta;

Nincs egyetlen U-Boat se már a büfében,

mi elégne a fritőz gőzölgő tüzében.

Fáknak hűvösében tíz-tizenkét gyermek

Alszanak, mint akiket edzés közben vernek;

Hej, pedig a medence üresen, a friss habokban,

Most gereblyéztük épp el, valamikor a napokban..



2.

Ösztövér Márk kétméternyi kézzel,

Mosolyogva néz le rám, engem fentről kémlel

Óriás edzőnek képzelné valaki,

Mely az öreg törpét, éppen oktatja ki.

A körben a gyermekek nevetve neszelnek

egy kézzel néha a magasba emelnek.

De felülök lassan a Pipibá hátára,

onnan kiáltok nagyot, EKKORA VAGYOK, HIÁBA!!!



3.

Ej, csak egy edző van talpon a vidéken,

Emberi szem alig láthatja őt, földön, égen;

Szörnyű sálrengeteg kanyarog a vállán,

S ha jól látom, még legénytoll pelyhedzik az állán.

A széles tortahegyre tátott szájjal bámul,

A sok köszöntőtől zavarban van, s csak ámul;

De tudja ő, miről szól-e nap, milyen tartalomra,

s miért jöttek ide hozzá, milyen alkalomra.



4.

Szép öcsém, miért állsz ott a gyertya tüzében?

Kérdi Brigi csendben a Battai Hüttében ;

Nevet a Pipi is a földre hengeredve,

Hogy lehet embernek ilyen apró teste?

Még senkinek se volt olyan csillogó szeme,

Mint Latibátinak, mikor elhangzik az ő neve,

És az érzéseket lenyeli csendben, sebesen haladva,

És tudja, itthon van, velük sokáig itt maradna!



5.

Nem is, nem is a Pipibátit nézi,

Melyet egy év, mire végig tudja mérni:

Túl a fejen, melyet egy hegyből rakott a szél,

Sok gyermek nevet, büszke szülői sereg kél.

És amint sereg kél a sátor heves ködéből,

Úgy kel a sóhajtás Latibáti szívéből;

Aztán csak néz, csak néz előre hajolva,

s ha nem repülne vízbe, bizony az baj volna.



6.

„Szép magyar leventék, aranyos vitézek!

Jaj be jókedvűen, jaj de furcsán néztek.

Merre, meddig visztek? Vízbe? Medencébe?

Csak nem bele akartok dobni a büfés kredencébe?

Visztek-é úszatni? visztek-é dobásra?,

Ú dá kámény Pipibá fogása…!

Hej! ha én is a saját lábamon mehetnék,

Akkor bizony nagyon-nagyon szomorú lehetnék!”



7.

Ilyenforma Latibáti gondolatja,

Miközben Pipibá a hónát szorongatja ;

S amint néz magában, amint meglengetik,

Latibáti teste a vízbe hemperedik..

Bár számított rá, mégis nedves lett a háta,

hiszen a hideg vizet ő nem szereti, sőt utálja;

De most mégis úgy érzi meleg, szinte már forró,

Hiszen itt lenni köztük, a gyerekekkel, szülőkkel oly jó!



8.

De itt van immár a had, Latibáti hada,

Itt hatalmas hadával Latibáti maga;

Délcegen megüli társa teniszpálya hátát,

Hiszen sok nehéz mérkőzés terheli már vállát;

És utána kemény, határozott legények,

Tombolván alattok csodás vízilabdás gének:

Nézi Lati, nézi, s dehogy veszi észbe,

Hogy ma egyszer ő az ünnepelt, őt veszik ma kézbe.



9.

„Hé, Latibá! Melyik út megyen itt Hatvanba?”

Jó lesz az negyvennek is, ő inkább abban maradna!;

De Latibátinak a szó szívébe nyilallik,

És olyat döbben rá, hogy kívül is hallik.

„Hatvan?” Nem negyven az Málton? Emígy mosolyog magában,

„Nagyon hamar leszel te is ugyanebben a gatyában!

De köszönöm, hogy itt vagytok, itt lehetek veletek,

S most az egyszer saját zavaromon, őszintén nevetek!



10.

„Negyven hát? Negyven?” - Amit még e szóhoz gondolt,

Az a szívében néha nagyon nagy falat döngöl, sőt néha rombol.

Azzal a tortáját könnyeden forgatja,

Mint csekély botocskát, az aljánál faragja;

Sokáig, biztosan pörgeti nem túl hosszú kezével,

Mutatván így kel, s megtanulhatod te is, ha sokáig nézel,

S mintha magas volna, hosszú karja, hosszú válla,

Még csak meg se rezzen áll a parton, mint egy cseperedő szálfa.


11.

A szülők látják Latit a nagy tortával,

És elámul rajta mind egész hadával.

„Vízilabdás Ember ez magáért” Timi mond „akárki;

Nos ajándékot adni, most elébe ki áll ki?

Vagy ki forgatja meg úgy azt a dobos rudat,

Amellyel mutatja az edző az utat?”

Boldogat, boldogat: zúg, nevet mindenki,

Most tényleg, hogy lehet törpét szeretni?



12.

De ki inna vele? ki jönne e nap borúval?

Szélvészkezű, negyvenes korúval?

És ki ölelné meg a víztől csöpögő nadrágjával,

Ázott fejével, a náthától didergő nyakával?

Csak az jöjjön közel, ki nem félti a ruhát magába,

mert bizony Latibáti csurom vizesen ölel a karjába.

Jaj-keserves annak, aki jut most nedves kezébe,

Összevizez mindenkit az ünnep nagy hevébe.



13.

És kivonul a sereg, hosszú tömött sorban,

Latiról beszélnek. Ekkora? Negyvenéves korban?;

Pipibá mond néki köszöntőt és szépet,

Mindenik derít rá egy mosolygó képet;

Egyik így szól: „Bajtárs! Költözz már Battára!

De ha oda nem is, legalább a határra!

A Málton csendben mondja: „Milyen érzés mond?,

Már megbocsáss, csak érdeklődöm, ha nem gond!



14.

De aztán e napnak is vége, bár még hallik morajja:

„Szeretlek benneteket”, magában azt gondolja;

Majd Latibáti este vidáman hazafelé ballag,

Apró lábnyomától egyáltalán nem reng a parlag;

Mint újszülött bikáé, olyan a járása,

Mint a barna éjfél, szeme pillantása,

Mint boldog ember, ajándék horgászbotot vesz kezébe,

S most tavat keres hozzá a határba, s megyébe.