1,003,702 egyedi látogató
Navigáció
Főoldal
EGYESÜLETI INFORMÁCIÓK
EDZŐK
ELÉRHETŐSÉGEK
EDZÉS IDŐPONTOK
BEFIZETÉS / TAGDÍJ
KOROSZTÁLYOK
Leány Csapat
Előkészítő csoport
2003-2004
2002-2003
2001-2002
Országos Gyermek
Serdülő
IFI
Senior
KÖZÖSSÉGI INFORMÁCIÓK
HÍREK
Hír kategóriák
HIVATALOS IRATOK
VIDEO GALÉRIA - TV RIPORTOK
FOTÓ GALÉRIA
VERSEK/TÖRTÉNETEK
VERSEK
TÖRTÉNETEK
Chatroom
Felhasználók
Online vendégek: 1

Online tagok: 0

Regisztráltak: 84
Legújabb tag: Ágner Bea
Fórumtémák
Legújabb témák
Nincs létrehozva fórumtéma
Legnépszerűbb témák
Nincs létrehozva fórumtéma
2. Bogika
Testekbe zárt félelem



Határozottan borongós idő telepedett Százhalombatta apró, de mégis oly híres városának bátor lakói fölé. Az élet napközben éppúgy nyugalomban és dolgos munkával telik itt is, mint bármely nagyvárosban ezen a csodálatos világon. A szeretet, a megbocsátás, az élhető világ képe mindaddig értő társa a város lakosainak, amíg a koromfekete éjszaka sötét, sártól nedves, bűzös leple rá nem telepszik annak minden négyzetcentiméterére.
A sötétség mindent elborít és eltakar. Még azt a három embert is, akik valamilyen rejtélyes dologtól vezérelve az uszoda bejáratához vezető kőlépcső mellett kuporodtak le. Szemükbe tükröződött a zsákmányállatoknál már oly jól ismert rettegés. Vártak. Várták az uszodazárást. Várták a reményt, mely őket magához szorítva kiemeli mindnyájukat a rettegés kénes illatú mocsarából. Szemük olykor-olykor a környező épületeket, bokrokat, fák árnyékait vizslatták. Figyeltek. Lesték a bejáratot. Az ajtó kinyílt és gyermekek sokasága özönlött ki rajta. A szülők terelgették csemetéiket, kik éppen beszélgetni próbáltak megállni, vagy a fáradtság miatt csak támolyogva tudtak haladni.
Ők voltak a Battai vízilabdások, akik éppen indultak hazafelé, a pihentetőnek egyáltalán nem nevezhető edzésről. Az anyukák vagy éppenséggel az apukák, széles mosollyal irányították gyermeküket az autóik felé. Hamarosan mindenki megtalálta a saját gépjárművét s azzal az otthonaik felé vették az irányt.

Az utca ismét néptelenné vált. A csönd nyomasztó. A három férfi remegése pedig elkeserítő módon jelezte a világ tudtára, hogy itt bizony valami nagyon nincs rendben. Össze-össze néztek, mintha csak egymástól várnák az első lépést az ajtó felé. Az egyik, aki a legnagyobbnak látszott már éppen fel akart emelkedni, hogy felkússzon a lépcsőn, de hirtelen a társa vállon ragadta és ismét földre nyomta. A szerencsétlen, aki bátor tettével életét kockáztatta volna, most kikerekedett szemmel nézett megmentőjére. A megmentő cseppet sem volt büszke arra, amit tett. Csak azért tette, hogy saját életét mentse ebben a veszélyes helyzetben. A halálfélelem hófehér fátyla egy másodperc alatt betakarta az arcát. Szája a kiszáradt, kicserepesedett. Mozdulatlanul, mereven nézte a bejáratot a lépcső felett, mely lassan kinyílt. Két társa remegő szájszéllel fordult társuk merev tekintetének irányába. Egy kissé közelebb húzódtak egymáshoz. Érezték egymás leheletének melegségét a januári hidegben. A három közül kettő becsukta az egyik szemét s csak fél szemükkel, de azt is csak alig nyitva tartva kémleltek a lépcső tetejére. A harmadik az arcát a tenyerébe temette és halk imát mormolt.
A szél ismét feltámadt, meglobogtatva kabátjaikat, s okozva ezzel olyan súrlódó hangot melytől megint remegésbe kezdet a három nyomorult préda. A szél mindemellett lehullott leveleket emelt fel a földről nagy hirtelen és az egészet az uszoda kinyíló ajtajába szórta. A kilépő ember alakja egy pillanatra egy megjelenő szellemre hasonlított, aki körül kísértetiesen forgott a mágia kék, barna füstje. A társaság egyik tagja, kinek a szeme éppen megakadt a szörnyön, felsikoltott. A hang, mint éles kés a feltálalni készült hús szeletei között, vágott bele az éjszakába. Az a férfi, aki oda sem mert nézni, rövid szakaszokban testnedveket csurgatott a jó anyaföldre, a sírást pedig rövid időre felváltotta nála a zokogás. Fejét mindez idő alatt, a saját hajánál fogva apró koppanásokkal az uszoda lépcsőjének falába ütögette igen kifinomult rendszerességgel.
A lépcső tetején álldogáló szellem megtorpant a sikoltás hallatára. A falevelek, úgy tűnik értették a jelzést és a lába elé heveredtek. A „szellem” jobb kezével még mindig az ajtó fogóját szorította. Fenntartotta magának a lehetőséget, hogy adott esetben egyetlen ugrással ismét az uszoda területén teremjen. A triumvirátus egyik tagja, aki ugyan nem a legbátrabb volt, viszont félt, mint az ürge nagy árvíz idején, ráébredt, hogy bizony a szellem nem más, mint az az ember, akit ők várnak. A félelem okafogyottá vált egy pillanat alatt. Mivel a vízilabdások már régen elmentek, így jogosan hitték, hogy a biztonság erre az éjszakára társukká szegődött. A vizes ember, aki egy új uszoda létesítésébe kezdett maga alatt az imént, majdnem felkiáltott örömében, mikor a „szellemre” nézett.
– De hát ez a ő – suttogta révületben a társainak.
– Éppen jókor!
Örömében magához akarta szorítani sorstársait, de azok határozottan utasították el a dögkúthoz hasonlító szagú társukat.
A „szellem” még mindig a lépcső környékét fürkészte. Nem tudta eldönteni mi tévő legyen. Határozottan hallotta a sikoltást, de embert nem látott. Már majdnem visszafordult, mikor a széllel együtt egy alig hallható hangot hozott a lágyan fújdogáló szél. Kicsit keringett körülötte, majd a hallónyílásain keresztül agyi ingerekké alakulva a szavak képekké váltak fejében. A képen saját magát látta, amint éppen ott áll, ahol éppen áll. Ettől megrémült. A suttogó hang, melyet a saját nevének értelmezett megint felhangzott. A lágy és sejtelmes, már-már elhalló hang miatt, még levegőt is elfelejtett venni. Ember sehol. Üres a tér. A hangok meg csak egyre szállnak felé. Már el sem tudta dönteni honnan érkeznek. Úgy érezte, mintha egyenesen a fejében szólalnának meg. Lassan térdre ereszkedett. Egy könnycsepp gurult le az arcán és a csillagos ég felé emelte a tekintetét. Kezeit imára kulcsolta és halkan, de jól hallhatóan megszólalt.
– Uram te vagy az? Istenem te vagy? – A válasz nem is váratott magára. A három elvetemült összenézett. A „szellem” mozdulatai éppenséggel nem váltották be reményeiket. Főleg úgy nem hogy térdelt és össze vissza beszélt. A férfi, aki nem volt bátor s nem volt a ”vizes”, ismét odaszólt, de most már bővebben.
– Az úszómester vagyok haver! Az úszómester!!! Suttogta a lépcső teteje felé. A szél ma már sokadszor próbálta tenni a dolgát éppen rossz időben. Most megint sikerült a dolgok állását még inkább összekavarnia. Éppen akkor kezdett el süvíteni, így csak hangfoszlányok jutottak el hozzá. Éppen annyit hallott meg, hogy „én úszómester vagyok”. A „szellem” felnézett az égre s már szinte zokogott.
– Istenem, te is úszómester vagy? Tényleg? Úszómester? Hát te teremtetted meg nagy kegyelmedbűl az úszósportot?
Pislogó tekintete révületbe mártózva nézett az ég felé.
A férfi aki nem a bátor volt és nem is a vízműmérnök, most levette a sapkáját és a földhöz csapta. Felállt és nagyot üvöltött.
– Igen cseszd meg! Az Isten vagyok, és a nagy égi folyó úszómestere!! Persze! – kiabálta.
Két szökkenéssel a lépcső tetején termett és a gallérjánál rángatta fel a földről szeretett barátját, aki az uszodában dolgozott, s akitől a segítséget várták.
– A fenébe is! Én vagyok az! Az úszómester! Én pofázom itt már fél órája! Lent meg a bokszbajnok a Kis Ernő, meg a Lajos. Tudod a nemzetbiztonság elitosztagából. Tudod! Akik ide járnak úszni! Emlékszel ugye?
A „szellem”, gallérjával még mindig az úszómester kezei között lábujjhegyre állt, úgy nézett annak vállai felett a lépcső aljára. Amit látott az megrémítette. A két férfi, aki számára eddig a biztonság acélhálóját jelentette, a kövezeten guggolt és lapos pillantásokkal néztek felfelé.
– Ezekkel meg mi történt? - kérdezte. Megbolondultak? Vagy mi? Mi történik itt?
– A semleges tulajdonságú férfi egy pillanat alatt hóna alá kapta barátját. Szaladt, rohant lefelé vele, majd a többiek társaságában egyetlen ugrással a legközelebbi, biztonságot nyújtó bokor kellős közepébe vetette magát. Percekkel később, amikor mindenki megtalálta a saját végtagjait a nagy kavarodásban, egymásra néztek. A "bélvízmester" fején egy béka ült és érdeklődve nézte az úszómester mestert, akinek viszont egy fa hintaló kengyele lógott ki a szájából. A „szellem” röhögni szeretett volna, de egy expander akadályozta meg ebbéli tevékenységében, ami éppen a szája elé tekeredett az esés közben. A semleges férfi, csodák csodájára semmilyen tárgyat nem vonzott magához a talajról. Talán ő volt négyük között az egyetlen szerencsés jószág.
– Most mondja el nekem valaki, mi történik itt, mert felrobbanok. – Fejtette le magáról az expandert a „szellem”. – A három fickó szenvedő arccal nézett rá.
– Hát te semmiről nem tudsz? - kérdezte az úszómester - Neked fogalmad sincs mi történik az uszoda területén, ahol elvileg neked kellene a biztonságról gondoskodni? Komolyan ennyire nem veszel tudomást semmiről? Hát nem tudod mi megy itt azóta, mióta vízilabda van a városban?
A „szellem” lebiggyesztette az alsó ajkát, a vállait pedig megvonta.
– Vízilabda! Mi van ebbe ekkora szám? Ettől vagytok így betojva? Pont ti, kiknek szerepe a városban a biztonság és a jólét megteremtése? – Fejét megcsóválta, majd bal kezével kihúzott egy ágat az orrából, mely az előző repülés hozománya képpen kandikált elő belőle.
– Komolyan kezdek aggódni fiúk. – fordult feléjük.
– Te aggódsz? Te? Hát mit szóljak én? Az úszómester, aki egy ellenőrzés alkalmával akkora pofont kaptam, hogy még a feleségem is összeesett otthon? Mit szóljak? Hát összevernek minden este! Kezeimet harapdálják, a fülemet tépkedik, rugdossák a vesémet. Meg vagyok rémülve! Nézd a Lajost! – odahúzta annak arcát a „szellem” elé, száját szétfeszítette, akár csak a piaci lovakét szokták eladás előtt.
– Nédd! – mutatta. – Kiverték a fogait. Nincs egy sem elöl. És mindez annak a.... annak köszönhető. Annak a vadállatnak. Annak a …........ annak a vérszomjas fenevadnak, aki rettegéssel tölti meg a medencét. Az erő battai képviselőjének, a pimaszság és kíméletlenség királyának. Pontosabban királynőjének. Félünk! Nem merünk úszni. Összever minden nap. Belenevet az arcunkba érted? Egész közel hajol és vigyorog. Utána meg akkora bal horgot oszt ki, hogy csörögnek az aprók a pénztárban!! Érted???? Érted??? Érted? Érted?
Az extázis teljesen eluralkodott rajta. Észre sem vette, de már megint kiabált. Szegény barátját pedig úgy rázta, mint Pali bácsit az áram, amit saját maga vezetett háza kilincsébe.
…A részeg férfi éppen ekkor ért az uszoda növényzete elé. A látványtól megtorpant. A jól ismert bukszus hevesen táncolni kezdet előtte, majd hangosan kiabált felé: – Érted?? Érted?? Érted??
A férfi értette. Kivette zsebéből a félig már üres konyakosüveget, majd teljes erőből a földhöz csapta, s hazaballagott családjához. Soha többé nem ivott egy kortyot sem, családja legnagyobb megrökönyödésére és örömére…
A bokor mikor elhallgatott, akkor elhallgatott az úszómester is. A „szellem” furcsán nézte a férfit. Nem értette még mindig. Csak annyit, hogy valaki ver valakit, és mindezt az uszodában.
– Most komolyan srácok, – vette egy kissé komolyabbra – azt mondjátok, hogy titeket vernek a pólósok? Hát miért nem szóltatok, hogy a Pipi ennyire agresszív? Én segítek nektek! Miért nem szóltatok? – kezét az úszómester vállára tette barátilag, mint aki csak azt mondja: ”gyere igyunk egy kv-t”. Az úszómester elütötte a kezét, amitől a „szellem” leütötte a mellette tátott szájjal hallgatózó bélvízmestert. Az elterült a földön és hangosan horkolni kezdett.
– Ki beszélt itt a Pipiről???? Hát ki a bálnahájat érdekli a Pipi??? Hallottad te egy szóval is a Pipi nevet tőlem? Hogy mondtam volna Pipi, pipi, pipi, pipi???????
…A bokor mellé érő fiatal, aki éppen egy zacskó mélyéről próbálta kiszippantani az utolsó adag technocol rapidját, megállt. Látta amint a bokor ugrálni kezd, miközben hangosan rikoltozik: Pipi, Pipipipipipipi!!! Ránézett a kezébe lévő zacskóra. Mereven bámulta egy ideig, majd a földhöz csapta éppen a széttört konyakosüveg mellé. Hazaballagott és soha életében nem drogozott többé a családja legnagyobb megdöbbenésére és örömére...
– A „szellem” értetlenül nézett az úszómesterre, miközben laza mozdulattal a mellette fekvő, elalélt emberre nyakára támaszkodott.
– Azt akarod mondani, hogy nem a Pipi, hanem az a kisebb, az az Ólálkodó nevezetű vert össze benneteket? Most komolyan azt akarod, hogy higgyem ezt el? Hát az akkora, hogy az eperszedéskor beledobálják a kosárba! Megőrültetek? Az Ólálkodó?
Az úszómester lehajtotta fejét a „szellem” előtt. Kezeivel a hajába túrt és hangosan hörögni kezdett fájdalmában. Falat keresett, hogy fejét belevagdossa, de nem volt sehol, ezért a bátor társa felé fordult és egy mozdulattal ájulásba fejelte. A két ájult társától és a rajtuk terpeszkedő „szellemtől” annyira megnyugodott, hogy vigyorogni kezdett kísérteties módon, miközben három apró patakban vért folyt az állára a homloka közepéről. Mosolya pont annyira volt őszinte, mint a vérfarkasnak etetés idején. Megfogta a „szellem” vállát. Olyan közel húzta magához, hogy az orruk összeért.
– Ide figyelj te marha! – sziszegte felé. – Ki a fene mondta neked, hogy az Ólálkodó bántott? Ki a fene mondta?? Ki?? Hallottad, hogy azt mondom Ólálkodó, Ólálkodó, Ólálkodó!!!! – kiabálta.
...A bokor mellett elhaladó piti tolvaj és besurranó, csak azt vette észre, hogy az általa már jól ismert bokor vad táncba kezd, miközben azt üvölti felé az éjszaka sötétjében, hogy Ólálkodó! Ólálkodó! Ólálkodó!
Felnézett az égre. Keresztet vetett. Pajszerét, s az imént zsákmányolt aranytárgyakat a földre dobta. Pont az összetört konyakos üveg és a szipus zacskó közé. Hazament és soha többé nem rabolt a családja legnagyobb megrökönyödésére és örömére...
– Nem az Ólálkodó? – kérdezte a „szellem”. – Hát más vízilabdás itt nincs gyerekek. Legalábbis versenyszerű nincs. – kezeit felemelte s széttárta. Jelezte nincs.
– Nincs? – kérdezte az úszómester. Hát az a sok apró micsoda, ami ott rohangál hetente négyszer az uszodában délután? Az a sok kis ördög? Az a piranha hadsereg? Az smafu? Az neked semmi? Hát az asztalt is összetörték nem?
– Na igen, össze – felelte a „szellem”.
– Na, hát azok közül az egyik. Az egy élő rettegés, egy igaz pusztító! – remegni kezdett a felidézett emlékek hatására.
– Össze vissza vert mindannyiunkat. Bejött az öltözőbe, nagyokat kacagott, közben a lábával egy 20 kilós súlyzóval dekázott. Ott verte ki a Lajos fogát, akinek éppen a nyakán fekszel. Jut eszembe, leszállhatnál róla! Már vészesen kékül a pirospozsgás feje. – intett bátortalanul a társa felé. A „szellem” lenézett majd ijedten ugrott fel a látványtól.
– Bocs Lajoskám! – nézett le az áldozatra furán.
– Szóval a gyerekek pofozzák a város legkeményebb legényeit, akik egy bokor közepén ülve és fekve rínak itt nekem?
– Gyerekek? Gyerekek? – kérdezte a mester – nem gyerekek, hanem gyerek!!! Egy gyerek!
– Egy? – lepődött meg a „szellem”. – Egy gyerek pofozott fel?
– Egy! Képzeld el egy! – vált sértődötté a hangja az úszómesternek. De milyen egy!!! – emelte fel az ujját. – A félelem hercegnője, a magasságos Síva egy személyben. A vízipolipok királynője. A fiamat, aki a kajakosokhoz jár, legutóbb a bokájánál fogva emelgette, és azzal fenyegette a megriadt edzőközönséget. Éppen úgy, ahogy én a rántott csirkecombbal szoktam magyarázni drága Vicuskámnak az ebédlőasztalnál. Többek annyira megijedtek, hogy a félelemtől megvakulva össze vissza rohangáltak, majd a falnak rohantak. Kettőt a mennyezetre dobott. A mai napig ott vannak fennragadva. Csak fel kellene nézned a tetőre. Pont ott vannak a vadonatúj uszoda hosszanti repedései mellett a falon. Tudod, ott fent! – mutatott az ég felé.
– A „szellem” fürkészve nézte a véres arcú barátja szemét.
– Te komám! – hangja elhaló volt és fáradt. – Mondd már meg végre ki az, mert esküszöm neked az élő istenre, hogy oroszlánok közé vetetlek vasárnap, a nagytiszteletű Battai rögtönítélő bizottság előtt. Hát ki az a rettenthetetlen pofozógép, a félelem nagyasszonya, ki tíz évesen ekkora gyötrelmet okoz nekem este kilenc óra után három perccel? Ki az??????? – ezt már úgy üvöltötte, hogy a mester szeme összeugrott és hangosan koccant középen, akár csak a tiki-taki egy gyerek kezében.
– Hát a Bogi. A Szabó Bogi. Az a kislány. Az a húsz-egynéhány kilós. A kis bitang pimasz Bruce Lee másolat. Az pofozza a férfiakat folyamatosan. Egyszer kikötöztük, de lerágta magáról az acélhálót és hülyére ütlegelt két biztonsági őrt. Alig bírtak elmenekülni. Az egyik úgy húzta ki magát az uszodából, mint a terminátor a présgép alól. Hát ő az.
A „szellem” tekintete olyanná vált, amitől egy teljes menetfelszereléssel rendelkező, nagyon különlegesen kiképzett amerikai rohamosztag is azonnal csoportos öngyilkosságot követett volna el Karácsony szenteste ajándékosztás közben.
– Mi??? Mi??? Mi??? A Bogitól féltek ennyire? Hát mindjárt megőrülök...
– Nem kell. Elég itt három őrült. Legalább te legyél normális. De egyébként is nincs veszély. Mind elmentek. Láttuk a lépcső alól. Tiszta a levegő.
– Hogyan? – csodálkozott a „szellem”. – Milyen tiszta levegő? Te marha. Hát nem tudod, hogy Bogi másfél órán keresztül szárítja a haját? Még most is bent van. Bent van és készül kijönni testvér. Érted?
Nagyot vágott az úszómester vállára, aki némán s teljesen tehetetlenül ült előtte. Otromba tekintetét le sem vette az uszoda bejáratról. A bejárat ekkor kivágódott s vele együtt egy nagy adag kiáramló gőz is megjelent a hideg éjszakába. Teljesen betakarta Bogi éppen kilépő apró termetét. A mosolygós lány két lépést tett a gőzzel telt levegőben. Pont úgy nézett ki, mint egy isteni ködből megjelenő angyal a hívők előtt. Az úszómester halálhörgésre emlékeztető kiáltással a bokor aljára vetette magát. Hármat-négyet rúgott a lábával, amiből kettő fejbe találta a bélvízmestert. Az éppen éledezni kezdett volna, de jobbnak látta ismét elájulni, s úgy is tett. Megint elájult.
Bogi állt az ajtóban, mosolygott. A bokor sírt. Az úszómester vonaglott. Egyszer csak felpattant, akkorát üvöltött, hogy az uszoda előtt lévő fém szemeteskuka minden érintés nélkül, magától behorpadt. Szóval az úszómester felugrott, kivágódott a bokorból és meg sem állt a jéghideg Dunáig. Még két év múlva is keresték, de hiába. A „szellem” feltápászkodott. Körbenézett, majd jobbnak látta, ha a távozás hímes mezejére lép. S amint gondolt meg is tette, személye percek múlva csak emlék lett.
Bogika kinyitott anyukájának az ajtót. Mindketten kényelmesen lesétáltak az uszoda hírhedt lépcsőin, hogy fél óra múlva már otthon vacsorázhassanak és beszélhessék meg milyen nyugodt környék is Százhalombatta.


A reggeli lapok főcímként közölték a hírt, hogy elfogták Százhalombatta leghírhedtebb fosztogató párosát. Pontosabban eszméletlen állapotban találtak rájuk a Battai uszoda melletti bokorban. Mellettük szétszóródva az aranytárgyak, egy összetört üveg konyak és egy szipus zacskó hevert.
Feltételezik, hogy a két személy nagy mulatozásba kezdhetett a rabolt zsákmány felett érzett örömükben,de elvetették a mértéket.
A szenzáció viszont csak ezután következett, mivel kiderült a két személy nem más, mint a városban jól ismert boksz bajnok és a köztiszteletnek örvendő nemzetbiztonsági tiszt. A hős, aki megakadályozta a rablást, nem került elő. Azóta az emberek Battai Zorro-ként emlegetik.
A köztársasági elnök délben tart sajtótájékoztatót...



Hogy mik vannak...!


Kopányi László



Hozzászólások
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Értékelés
Csak regisztrált tagok értékelhetnek

Jelentkezz be vagy regisztrálj

Még nem értékelték
Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Emlékezzen rám
Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése
Falfirka
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni

Budapest
2015/03/07
Aki belépett, az nyugodtan hozzászólhat a hírhez!

Budapest
2015/03/07
Vagy még vasárnap!

Budapest
2015/03/07
A mérkőzéseket minden hétfőn vagy kedden ki fogjuk írni!

Budapest
2015/03/07
A mérkőzéseket minden hétfőn vagy kedden ki fogjuk írni!

2015/03/06
elég kevés információval bír az oldal Smile van mit frissíteni rajta Smile

Security
Security System 1.8.6 © 2006 by BS-Fusion Deutschland